Lássuk be őszintén: egy mániás vagy hipomániás szakasz elsőre kifejezetten mókásnak tűnik. Tele vagy tetterővel, szárnyalsz, alkotsz, pörögsz és ragyogsz. Minden olyan könnyűnek és lehetségesnek tűnik.
Igen ám, de ennek a ragyogásnak van egy komoly árnyoldala is – pont emiatt van az, hogy az orvosom jobban félt a mániás szakaszoktól, mint a depressziótól.
Mert a mániában egyszerűen nem tudsz leállni. Még késő éjjel vagy kora hajnalban is ezerrel jár az agyad. Nem érzed, hogy fáradsz, vagy ha érzed is, nem törődsz vele, mert hajt a tettvágy, az a hatalmas belső energia, amit mindenáron be kell csatornáznod valahová.
Ha pedig nincs kontroll, a száguldó vonat könnyen kiszalad a sínekről.
Hogyan tudok mégis vigyázni magamra ilyenkor, és hogyan tartom a két lábamat a földön?
Íme a 3 legfontosabb fékem:
- A rutinokhoz való makacs ragaszkodás: Figyelek arra, hogy a napi rendszeremet ilyenkor is tűzön-vízen át tartsam. Ne engedjem, hogy a munka vagy az alkotás annyira bedaráljon, hogy elhagyom a megszokott bástyáimat. Igenis szánok minőségi időt a tiszta, tudatos, egészséges ételek elkészítésére és elfogyasztására. Beveszem a vitaminokat, és elmegyek sportolni, hogy a felgyülemlő feszültséget fizikai szinten vezessem le. Ha ezeket az alapokat bent tartom a rendszerben, jó eséllyel nem egy mély depressziós epizód következik a mánia után, hanem a stabil fázis – vagy ha jön is a zuhanás, az sokkal enyhébb és rövidebb lesz.
- Nem hanyagolom el magam és a környezetem: Nálam a mániás pörgésben a munka hajlamos mindent felülírni. Ilyenkor tudatosan kényszerítem magam arra, hogy akármennyire is unalmas vagy nem muris feladat, meglegyen a napi és heti takarítás, a fürdés, a személyes higiénia. Miért? Mert a tiszta környezet és az önmagamról való gondoskodás egyfajta horgony. Ezzel is azt üzenem a túlpörgött agyamnak, hogy a valóságban vagyok, és képes vagyok a földön maradni, mielőtt teljesen elszállnék.
- A „fájdalmas” leállás: Magamra erőltetem a nap végi – vagy ami még jobb: a napközbeni rövidebb – pihenéseket. Amikor benne vagy a pörgésben, leállni szinte fizikailag fáj. De az a tapasztalatom, hogy ha mégis megteszem ezt magamért, csak az első pár perc a nehéz. Miután túljutok a kezdeti belső ellenálláson, valahogy ráérzek a csend ízére, lecsillapszik az idegrendszerem, és hirtelen képes vagyok más tevékenységet is folytatni a munkán kívül. Például leülni a fiam mellé, filmet nézni vagy olvasni.
A mánia nem a szabadság, hanem egy belső vihar, amit meg kell tanulni kormányozni. A gyógyulásom legnagyobb leckéje az, hogy a szárnyalás közben is meg kell látnom a veszélyt, és mernem kell meghúzni a saját határaimat – önmagammal szemben is.
Mert a cél nem az, hogy minél magasabbra repüljek, hanem az, hogy biztonságban landoljak a hétköznapokban.
Ti hogyan veszitek észre magatokon, ha túlnyomást kap az életetek? Mi az a pont, amikor azt mondjátok: „elég, most le kell tennem a lantot”? Küldjétek el ezt a bejegyzést valakinek, akinek ma pont erre a belső fékre van szüksége!
Még többre lenne szükséged a gyógyuláshoz?
Ez a blogposzt csak egy töredéke annak, amit az elmúlt 11 évben megtanultam a depresszióval, szorongással és bipoláris zavarral való együttéléséről.
Az „Újra Működöm” könyvben megkapod a teljes rendszert: a legsötétebb napoktól a stabil hétköznapokig. Nem elmélet. Nem motiváció. Hanem az, ami tényleg működik – akkor is, amikor 10%-on működsz.
Néha írok. Mindig őszintén.
Nem heti motivációs idézet — hanem valódi levelek a gyógyulásról, az életmódváltásról és arról, ami éppen zajlik. Amikor van mondanivalóm, ott vagyok a postaládádban.