Amikor már sok-sok éve küzdünk a depresszióval, a szorongással, a bipoláris zavarral vagy az ADHD-val, bizony felmerül a kérdés: ki vagyok én, hol vagyok én ebben a betegségben — vajon a személyiségem egyenlő lett ezzel?
Amikor még nem voltak jól beállítva a gyógyszereim, bizony naponta tettem fel magamnak a kérdést: hová tűnt az én személyiségem? Úgy éreztem, elvesztettem önmagam, semmi nem maradt abból, aki valaha voltam. Eltűntem, felfalt a betegségem. Csak ebben tudtam gondolkodni, csak ebben a körben mozogtam, nem láttam ki az „ablakon” a világra, csak befelé tudtam figyelni.
Aztán ahogy jobban lettem – a megfelelő gyógyszerek beállításával és az életmódbeli változtatásoknak köszönhetően – vissza tudtam térni önmagamhoz.
A buszon már nem üres tekintettel ültem, hanem visszatért belém az élet.
Túlságosan is: heti 5-6 napot edzettem, heti 7 napot dolgoztam, napi 10 órákat, három párhuzamos projekten, miközben még állást is kerestem. Igen, ez egy hipomániás epizódocska volt. Könnyebb volt, mint a korábbiak, tudtam pihenni, aludni, éreztem a fáradtságot, mégis nehéz volt leállni.
A mánia, a hiúságom, az egóm és a büszkeségem vittek előre, az anyagi helyzetem miatti szorongásom pedig nem hagyott megállni.
Ilyenkor mit tudunk tenni? Muszáj a fal előtt megállni: ha más nem megy, akkor csak egy órával korábban leállni, mint ahogy tennéd. Igenis el kell menni filmet vagy sorozatot nézni, de még jobb, ha elmész otthonról, ki a természetbe, ha teheted: erdőbe, sétálni, futni, hogy messze kerülj a munkától vagy attól a tevékenységtől, ami bedarált.
De egy hipomániás és egy depressziós epizód között hol van a valódi személyiséged?
Melyik vagy te igazán? A sötétség vagy a szárnyalás? Megengedi-e ez a betegség, ez a zavar, hogy csak úgy legyél? Tudod-e még, milyen az, amikor egyik állapotban sem vagy, hanem a stabil hétköznapok telnek? Bevallom, nekem nagyon nehéz ezt felismerni és meglátni. Nem is tudom, ez milyen. Mert sokáig csak a két végletes állapot volt és van jelen.
És itt jön az a kérdés, amit ritkán teszünk fel hangosan, mert túl sok függ a válaszától: így is szerethető vagyok? Ezzel a diagnózissal, ezekkel a kilengésekkel, ezzel a kiszámíthatatlannak tűnő belső világgal, van-e helye egy ilyen embernek a kapcsolatokban, a munkában, az életben?
A válaszom: igen. De ezt nem elég egyszer hallani, ezt meg kell tapasztalni. Én akkor kezdtem el hinni benne, amikor rájöttem, hogy azok az emberek, akik maradtak mellettem, nem a „jó verziómat” szerették, hanem azt, aki a nehéz napokat is végigcsinálta. A sebezhetőség, amit a betegség kikényszerít belőlünk, paradox módon közelebb hozhat másokhoz, mint bármilyen tökéletesen összerakott homlokzat. Nem a betegséged tesz szerethetővé, de nem is akadályozza meg, hogy az legyél.
Van még egy dolog, amin érdemes elgondolkodni: hogyan beszélsz magadról?
„Depressziós vagyok.” „Bipoláris vagyok.” Annyira belerögzült ez a nyelvhasználat, hogy észre sem vesszük, mit csinál velünk. Mert ha azt mondom, vagyok valami, akkor azzá teszem az egész énemet. Holott a valóság ennél árnyaltabb és igazabb.
Nem beteg ember vagyok, akinek volt egy élete. Egy ember vagyok, akinek van egy diagnózisa.
A sorrend számít. Ember először – diagnózis utána. Ez nem szépítés és nem tagadás: ez a valóság pontos leírása. A diagnózis megmagyaráz dolgokat, segít eligazodni, megnyitja az ajtót a megfelelő segítség felé, de nem helyettesíti azt, aki vagy.
Nem írja felül az értékeidet, a humorodat, azt, ahogy szeretsz, azt, ami fontos neked.
Próbálj meg egyszer így fogalmazni: „Van depressziómmal való tapasztalatom” vagy egyszerűen: „Bipoláris zavarral élek.” Érzed a különbséget? Az egyik bezár, a másik hagy helyet. A nyelv formálja a valóságot és ha elég sokszor mondod magadnak, hogy több vagy a diagnózisoknál, előbb-utóbb el is hiszed. Mert igaz.
Még többre lenne szükséged a gyógyuláshoz?
Ez a blogposzt csak egy töredéke annak, amit az elmúlt 11 évben megtanultam a depresszióval, szorongással és bipoláris zavarral való együttéléséről.
Az „Újra Működöm” könyvben megkapod a teljes rendszert: a legsötétebb napoktól a stabil hétköznapokig. Nem elmélet. Nem motiváció. Hanem az, ami tényleg működik – akkor is, amikor 10%-on működsz.
Néha írok. Mindig őszintén.
Nem heti motivációs idézet — hanem valódi levelek a gyógyulásról, az életmódváltásról és arról, ami éppen zajlik. Amikor van mondanivalóm, ott vagyok a postaládádban.