Az ablak sarkig tárva. A májusi hőhullám után az esti hűvösebb levegő végre némi enyhülést hoz a szervezetemnek, ami egész nap küzdött. Küzdött a mániás epizóddal, a fejfájással, a nemszeretem feladatokkal és az önmarcangolással.
Mániás epizódban vagyok.
Szénné dolgozom magam, megállíthatatlanul írok és kreatívkodok, honlapot építek, kampányt hozok létre, könyvet szerkesztek, posztokat és hirdetéseket írok. Napi 12+ órában. Tudom, hogy ennek meglesz a böjtje. Félek is az újabb depressziós hullámtól, de bízom benne, hogy addigra ott lesz velem az új gyógyszerem, és mindennek az eredménye, amit az életmódváltásba – az egészséges étkezésbe és a sportba – nap mint nap beletettem.
Tisztán látom, hogy ez sem egészséges, amit most művelek magammal. És szörnyű ezt kívülről, egyfajta felülnézetből nézni: látni azt, hogy mennyire élvezem most ezt a pörgést, és közben pontosan tudni, hogy ennek egyszer vége lesz.
Mert minden elmúlik. Elmúlik a jó is, és elmúlik a nehézség is.
Istenem, mennyiszer ültem a kádban, folyattam magamra a forró vizet, és gondoltam arra a depresszió legmélyéről, hogy ez is el fog múlni. Ott, a gödör alján nem segített ugyan a logika, mert maradt a sötétség, de hozott némi törékeny enyhülést a hit: a hit, hogy ez az állapot sem tart örökké.
Múltkor kérdezte a pszichológusom, hogy melyik a nehezebb: felállni a depresszióból, vagy elengedni a mániás epizódot?
Nektek mi lenne a válaszotok erre?
Nekem egyértelmű. A depresszióból már könnyebb kijönni, mert megvannak az eszközeim, a kapaszkodóim, a rutinjaim. Ismerem a sötétség forgatókönyvét. Tudom, hogy a rossz után jó jön. De önként elengedni a mániát, a szárnyalást, a mindent elsöprő energiát? Amikor végre erősnek és legyőzhetetlennek érzed magad? Na, azt elengedni, és fentről nagyot zuhanni… az nagyon fáj.
Talán a legnagyobb művészet ebben a betegségben nem is az, hogy megállítsuk a hullámokat, hanem az, hogy megtanuljunk rajta maradni a deszkán. Most fent vagyok, a tarajon, és a szél az arcomba vág. De az ablakon beáramló esti hűvös levegővel együtt emlékeztetem magam: lent a földön is van élet. Biztonságosabb, csendesebb, és kiszámíthatóbb.
A tollat most leteszem. Az új gyógyszer, a holnapi futás és a tiszta rutinok lesznek a hálóm. Nem akadályozzák meg a gravitációt, de vigyázni fognak rám, amikor földet érek.
Ti voltatok már olyan élethelyzetben – akár betegség nélkül is –, amikor tudtátok, hogy a túl nagy pörgésnek ára lesz, mégsem tudtatok leállni? Hogyan vigyáztatok magatokra a landolásnál?
Még többre lenne szükséged a gyógyuláshoz?
Ez a blogposzt csak egy töredéke annak, amit az elmúlt 11 évben megtanultam a depresszióval, szorongással és bipoláris zavarral való együttéléséről.
Az „Újra Működöm” könyvben megkapod a teljes rendszert: a legsötétebb napoktól a stabil hétköznapokig. Nem elmélet. Nem motiváció. Hanem az, ami tényleg működik – akkor is, amikor 10%-on működsz.
Néha írok. Mindig őszintén.
Nem heti motivációs idézet — hanem valódi levelek a gyógyulásról, az életmódváltásról és arról, ami éppen zajlik. Amikor van mondanivalóm, ott vagyok a postaládádban.